Amikor a képkeresés viszi el a kedved az egésztől

De egyik sem az igazi.

Volt egy időszak, amikor mocsok sokat szenvedtem a blogképekkel. Nem az írással akadtam el. Írni tudtam volna. Gondolat volt, téma volt, mondanivaló volt. A képeknél állt meg az egész. Mert egy blogcikknél azért mégis kellene valami kép.

Legalábbis ezt mondja az internet. Kell valami, ami jól mutat, amit ki lehet tenni Facebookra, ami nem úgy néz ki, mintha az ember 2009-ben ragadt volna egy elfelejtett sablonban.

És én próbáltam is.

Tényleg.

Az oldal tetejére még csak-csak talál az ember valamit, egy hírlevélhez is el lehet lavírozni, de a blogcikkeknél volt az a problémám, hogy ott egy egységes arculatot akartam kialakítani. Valami olyat, amire ha ránéz valaki a social médiában vagy beesik a blogra, azonnal tudja: ja, ez a Gabié. Nem azért, mert rajta van az arcom, meg nem is azért, mert ott virít egy óriási logó, hanem mert van egy sajátos stílusa, egy felismerhető világa.

Na, én ezt kerestem. És ettől készültem ki.

Próbáltam mindenfélét. Ültem a Canva előtt, pörgettem a sablonokat, aztán megpróbáltam AI-val képeket generáltatni. Szerettem volna valami rajzosabb, karakteresebb irányt, ami közelebb áll hozzám.

Itt jött be nálam a Korcsmáros-vonal. Világéletemben nagy rajongója voltam Rejtő Jenőnek, konkrétan faltam a könyveit fiatalkoromban, nem hiszem, hogy van olyan műve, amit ne olvastam volna. És Korcsmáros Pál klasszikus illusztrációi, az a képregényes, kissé csípős, finoman cinikus vizuális világ nagyon mélyen megmaradt bennem. Azt éreztem, ez a hangulat állna a legközelebb a belső világomhoz.

Csakhogy ez nem úgy működik, hogy beírod az AI-nak, hogy „csinálj nekem egy Korcsmáros-stílusú rajzot”, aztán hátradőlsz, és készen is van az önazonos vizuális kommunikációd. Hát nagyon nem. Promptoltam, variáltam, finomítottam, néztem, kukáztam, majd kezdtem elölről. Simán elment három napom erre a pingpongra.

És a végén?

Volt, ami technikailag jól nézett ki. Szép volt, vállalható volt.

Csak éppen… nem volt az enyém.

Ez a legidegesítőbb része az egésznek, amikor nem találod az okát, hogy valami miért nem jó, miközben kívülről teljesen rendben van. Nem az én hangom. Nem az én világom. Nem az, amit hosszú távon szívesen vinnék tovább.

A fordulat akkor jött, amikor épp írtam egy anyagot, és a szövegből hirtelen kiugrott egyetlen erős mondat.

Ott ültem a kész szöveggel, és azon gondolkodtam: nálam a mondat az erős.

Én magam is olvasós ember vagyok. Engem is sokszor egy jól eltalált mondat állít meg akkor miért akarom mindenáron képpel helyettesíteni azt, amit a mondat tud a legjobban?

Fogtam ezt a mondatot, rátettem a weboldalam sötét hátterére fehér betűkkel, és beillesztettem a cikkbe.

Akkor esett le a tantusz. Úristen, megvan. Megtaláltam a saját képi világomat.

Nem azért, mert ez a világ legnagyobb grafikai forradalma, hanem mert rájöttem, hogy én olvasós ember vagyok. Engem sokszor nem egy tökéletesen megvilágított, mosolygós stockfotó vagy egy generikus AI-kép állít meg az interneten, hanem egy mondat.

Egy mondat, aminek súlya van, amiben van egy kis él, egy kis gondolat, egy kis ember.

Rájöttem, hogy

Ha egy kép szép, de nem passzol ahhoz, aki belül vagy, akkor az nem ruha, hanem jelmez. És jelmezben mocsok nehéz természetesen megszólalni. Ráadásul az AI-generált képeknek is megvan a maguk egyen-stílusa, én pedig ebbe a sorba végképp nem akartam beállni.

A szöveges kép nálam nem egy kényszermegoldás vagy egy lusta dizájntrükk lett. Hanem az a ruha, amiben a gondolataim végre nem feszengenek.

Mert a kommunikáció akkor kezd el igazán működni, amikor a látvány, a ritmus és a hangod végre teljesen összeér.

Néha nem az a baj, hogy nem találsz elég szép képet.

Hanem az, hogy még keresed a saját formádat

Vidd el, ami a tiéd. A többit hagyd itt.